Dec 29, 2013
NINth
Views: [post_view]

Top 10 albums by HarderGeneration (2013)

top10

Kötelező évvégi toplista következik, szokásosan eklektikus és műfajfüggetlen top10.

Irgalmatlan mennyiségű anyag futott be idén, meglepően sok új, friss banda van, ami a lehető legjobb hír egy zenebuzi számára. A “letöltés megöli a zenét” érv mára már egyértelműen és bizonyítottan baromság (az Iron Maiden például oda megy turnézni, ahol a legtöbbet torrentezik az IM albumokat), több zene készült idén, mint amit normális ember befogadni képes; jobban virágzik a zeneipar, mint valaha. Jómagam idén visszatértem a gyökereimhez és túlnyomó többségben agyletépős gitárzúzdát hallgatok, de ettől függetlenül folyamatosan követem a régi és új kedvenceket, így természetesen akad néhány különlegesség is a tarsolyban. Klikk a továbbra a listáért, zenehallgatásért (az összes full album meghallgatható youtuberól a poszton belül) és albumajánlókért! 

 

BRING ME THE HORIZON – SEMPITERNAL
Bring-Me-The-Horizon---Sempiternal

A BMTH egy olyan banda, amit már az első album óta ismertem, finoman szólva sem voltam nagy fan, bár egy-két szám nagyon bejött tőlük (a Don’t Go pl. különösen kegyetlenül 10pontos), így a Sempiternalt úgy tettem be a Foobarba, hogy az égvilágon semmit sem vártam tőle. A legnagyobb meglepetésemre az első hangtól (konkrétan) úgy leszakította az arcomat, hogy két napig elfelejtettem kivenni a listából és kb. csak ez pörgött körbe-körbe. Ha a Linkin Park a mostani világba érkezett volna (ami ugye tömve van metalcore-ral és annak legkülönfélébb vállfajaival), akkor az első albumuk nagyjából ilyen lenne. Dallamos, dühös-agresszív, slágeres, dúdolható, fülbemászó és mindezek mellett olyan vastagon szól (ott ahol kell), hogy a szomszéd két szám után kopog az ajtón és megkér, hogy tekerdmárleahangerőtbazzegmivanitt. Oli (Oliver S. Sykes – énekes) hangja fényévekkel jobb és kiforrottabb, mint ezelőtt bármikor, a linkinparkos Chester is biztos elismerően bólogat valahol egy fülessel a fején.

BMTH @ Facebook.com/bmthofficial

BURIAL – RIVAL DEALER (EP)
Camera 360

Az új, 3 számos Burial EP az egyik (talán A) legjobb a diszkográfiában, ami hihetetlen nagy szó, tekintve, hogy az első két (nagy)lemez gyakorlatilag egy teljesen új stílust teremtett. Talán valahogy úgy lehetne leírni a zenét egy olyannak, aki még nem hallott Burialt, hogy “képzeld el, hogy kimész az utcára egy buli után reggel-hajnalban, a horizont koszosszürke-bordó, a fejedben még tompán lüktet a pulzálós basszus, ami az egész estét végigdöngette; körülötted random emberek hangfoszlányait hallod egy-egy pillanatra, amíg beszélgetve elsuhannak melletted; te felveszed a hatalmas fülesed, szembehúzod a kapucnid és a baseballsapkád simlijét, majd hunyorogva nekiindulsz az ébredő városnak a szitáló esőben”. Na, valami ilyesmi. (Ebbe amúgy Burial saját gondolatait is belekevertem, bár én előbb gondoltam ki őket, mint olvastam volna tőle, ami külön mosolyt csalt a lelkemre). Ráadásul ő készíti A legmélyebb és leggyönyörűbb basszusokat az elektronikus zenei körökben, ezért kizárólag (sic!) a lehető legjobb minőségben szabad hallgatni a lehető legjobb eszközön keresztül (profi fejhallgató vagy masszív hangcucc).

A címadó Rival Dealer (első a háromból az EP-n) talán a legdurvább hatás, ami idén ért zeneileg. Ilyen hanulatteremtést szerintem még soha életemben nem láttam. Angolul jól tudóknak nagyon, de nagyon ajánlom az előző posztban összegyűjtött interjúkat (leginkább amiket ott kiemeltem), öröm látni, hogy vannak még ilyen emberek, mint William Bevan, aka Burial.

Burial @ Mypace.com/burialuk

GLASS CLOUD – PERFECT WAR FOREVER (EP)
GLASS-CLOUD---PERFECT-WAR-FOREVER-(EP)

Van az, amikor annyira dühös vagyok, hogy nem elég sima agresszív metált döngetni teljes hangerővel a fejembe kétoldalról, de a lehető legmélyebb hangzást kell megtalálnom, mert minden egyes finomabb tónusra felhorkanok, hogy puncizeneez nincsezeknektökük holametál. Na ilyenkor jön be a metalcore, de azokban is túl sok a finomság, így utolsó mentsvárként erre a hangulatra a Glass Cloud a tökéletes választás.  Ez a poszt így picit csalás is, mert szinte sose hallgatom ezt az EP-t az előző soralbum (The Royal Thousand – pl If He Dies, He Dies) nélkül, ami viszont 2012-es.

Ez az a banda, ami szerintem egy pince alatt épült titkos alagútrendszer legalsó szintje alá épített katonai bunkerben veszi fel a számait. Az a szó, hogy “mély”, vagy “vastag”, nem igazán adják vissza azt a hangzást, amit ezek a srácok képviselnek. Tipikusan az a zene, amit tökéletesen fölösleges úgy hallgatni, hogy ha nincs meg pöpec minőségben, mivel akkor kimarad a fél zene. Ha viszont minden adott, akkor semmi sem állíthatja meg azt az epikus világvége sodrást, ami ebből a (két) lemezből árad. A tiszta ének sem zavar be ebbe az élménybe, sőt, az aláfestő apokalipszis csak szintet emel rajta.

Glass Cloud @ Facebook.com/glasscloud

JUNO REACTOR – THE GOLDEN SUN OF THE GREAT EAST
JUNO-REACTOR---THE-GOLDEN-SUN-OF-THE-GREAT-EAST

Aki nem ismeri a Juno Reactort, az valószínűleg vagy direkt kerüli a pszichedelikus zenéket, vagy az Infected Mushroomnál megáll a tudománya a témakörben. Vagy simán nem tudja, hogy a Animátrixos Conga Fury az ő egyik számuk. Pedig! Ben Watkinsék valahol a tribal-ősi-vodoo-izé, az industrial és a psy trance környékén tanyáznak 1990 (!) óta, mindig megújulva, frissen és újszerűen. Legutóbb egy érdekes kitérőt tettek a dubstep irányába (lásd: Tokyo Dub), most viszont visszatértek a gyökerekhez és ismét földrengés-apokalipszis goa a menü, amit a második szám (Invisible) tökéletesen prezentál. Ha a világvége a távolkeletről jönne és idesöpörné az isteneket, kezükben elektromos gitárral, pontosan ilyen lenne.

Juno Reactor @ JunoReactor.com

LUDOVICO EINAUDI – IN A TIME LAPSE
Ludovico Einaudi - In a Time Lapse

Hihetetlenül szerencsés vagyok, ugyanis élőben láttam kétszer is Einaudit, egyszer a londoni Fabricban, egyszer pedig élő adásban a Youtubeon (az alábbi videó). Gyönyörű pillanat, amikor az ember megérti, hogy szavak nélkül, egyetlen zongorával is világokat lehet alkotni, történeteket lehet mesélni, szomorúságot és boldogságot lehet festeni. Az univerzum minden egyes pillanata és alkotó részecskéje benne rejlik a zongora húrjaiban, értő kezek alatt pedig megelevenedik a világ. Ludovico Einaudi egyike azoknak az embereknek, akik mesterei ennek a varázslatos tudásnak.

Ludovico Einaudi @ LudovicoEinaudi.com

LULU ROUGE – THE SONG IS IN THE DRUM
LULU ROUGE - THE SONG IS IN THE DRUM

Ez a dán duó egy különösen finom érdekesség, igazán ritka gyöngyszem az elektronikus zene világában. Azoknak, akik nem ismerik, Trentemoller vagy a Saafi Brothers neve jó irányadó lehet, hogy belőjék a stílust. Végtelenül puha, mély telített basszusok, bólogatós-lassan bandukolós 4/4 ritmus, légies-finom vokálok és valamiféle keserédes-melankólikus “északi” hangzás, amit csak ők tudnak. A címadó számhoz érdemes venni egy külön mélynyomó szettet, ha le akarjuk vele döngölni a házat egészen a pincéig. Ha jól tudom, akkor ez a szomorú szemű bányásztörpék nemzeti himnusza.

Lulu Rouge @ LuluRouge.com

NIGHT VERSES – LIFT YOUR EXISTENCE
Night-Verses-Lift-Your-Existence

No itt érkeztünk el az idei év legnagyobb gitáros-metálos találatához a személyes toplistámon. A Night Verses már az első EP-nél (Out Of The Sky, lásd: To The Ends Of The Earth <- az a kiállás!) azonnal zsebrevágott, de ez a debüt (!) album durvamód túltett minden előzetes várakozáson (pedig akaratlanul is volt belőle bőven). Az elsőtől az utolsó percig tökéletes munka; elképesztő dob- és gitártémák, amik egyetlen pillanatig se hagyják lankadni a figyelmet, folyamatosan olyan váltások jönnek a képbe, amiktől egyszerűen képtelenség megunni a lemezt, még a százegyedik hallgatás után is. Az iszonyatosan technikás és dallamos zene összevissza hullámzik a lehellet finomságú slágeres hangzástól az üvöltözős metalcore témákon át egészen a progresszív, jammelős káoszig; egy pillanatig se lesz unalmas, de cserébe konstans figyelmet követel magának. Dobosoknak és ritmikaőrülteknek itt egy videó a dobostól, amire nyálat lehet csorgatni. A vokál számomra különösen kellemes, valahogy igazi középút a tiszta ének és karcos-férfias hangok között, mikor mire van épp szükség.

Ez a lista alapvetően ABC sorrendben van, mivel képtelen lennék számozni a lemezeket, de ha egy shotgunt nyomnának a fejemhez, hogy mégis melyik a legjobb idén, akkor 100%, hogy erre böknék rá.

Night Verses @ NightVerses.com

NINE INCH NAILS – HESITATION MARKSNINE INCH NAILS - HESITATION MARKS

Ha valakinek még nem esett le, hogy miért hívom magam NINth-nak/nek (háhá), annak most itt a pillanat, hogy leessen a tantusz. Igen, ezért.

Aki pedig nem olvasta még az epikus méretű NIN posztomat a fenti album kapcsán, annak itt a lehetőség: Egy kis Nine Inch Nails történelem a “Hesitation Marks (2013)” apropóján. Az alábbi videót pedig kéretik full minőségben hallgatni 1080p felbontásban, koppig tekert hangerőn, mint mindig.

NIN @ nin.com

SHPONGLE – MUSEUM OF CONSCIOUSNESS
SHPONGLE - MUSEUM OF CONSCIOUSNESS COVER

Shpongle, a pszichedelikus zenék koronázatlan (?) királya. Talán az egyetlen, ma aktív zenei projekt, amit egy szinten lehet említeni a Pink Floyddal, mint minőségi mérce. Mind zeneileg, mind technikailag utánozhatatlan mestermű, ami bár talán soha nem fog olyat alkotni, mint az első két-három album, de attól függetlenül, hogy az ez előtti album a leggyengébbre sikeredett, ez a Museum of Consciousness visszatért az elhagyott útra és high-end zenei technika minden létező csodájával kenegeti az utazni vágyó pszichedélia fanok agyi barázdáit. Lélekzsír, dimenzióugrás oda-vissza-keresztül, kiömlött az elezsdéshordó, jajbelehasaltam, nembaj felsegített ez a mókás törpe, atyavilágholvagyok, nemisvagyok-holisvagyok, néddmár ott van Alice meg a nyúl, helybentávolvagyok, megérkeztem, asszeménittismaradok. A következő Nobel Békedíjat Posford érdemli.

Shpongle @ shponglemusic.com

STEVEN WILSON – THE RAVEN THAT REFUSED TO SING (AND OTHER STORIES)
STEVEN WILSON - THE RAVEN THAT REFUSED TO SING (AND OTHER STORIES)

Steven Wilson polihisztort a Porcupine Tree énekeseként és zsenijeként ismerhetitek, ez a fenti album viszont a saját név alatt megjelent szólóprojektje. Teljesen véletlenül volt szerencsém látni őt élőben a londoni Royal Albert Hallban (ha irigyek akartok lenni nézzétek meg a helyszínt és próbáljátok meg nem összenyálazni a monitort). Az a koncert olyan szinten vágott gerincre, mint addig még semmi más, túlzás nélkül mondhatom, hogy életem egyik leglenyűgözőbb zárt teres koncertje volt, ami azért egészen nagy szó, tekintve a kismillió bandát és különféle előadást, amit eddig színpadon láttam. A vizuális gyönyör mellett olyan eklektikus jazz, progresszív rock, metál (!), ambient fúziót kaptunk az arcunkba, hogy a koncert után percekig csak hümmögni tudtam elismerően. Ezek után nem is kérdés, hogy benne van az idei toplistában.

Steven Wilson @ StevenWilsonHQ.com

Leave a comment

Archive

Mixes for the HarderGeneration