Oct 6, 2011
NINth
Views: [post_view]

Machine Head – Unto the Locust (2011)

Mielőtt bármilyen szinten is belemennék az új Machine Head album elemzésébe, be kell valljam, hogy egy igazi rajongó beszél belőlem, így óhatatlanul is elfogult vagyok a bandával szemben. Ettől függetlenül nem borítja a szemem lila köd, mindenféle fájdalom nélkül le tudom írni például, hogy a metál szcéna talán leggyagyibb klipjeit készítik, a tagok zenei ízlése pedig finoman fogalmazva is túlságosan klasszikus és egyszerű az én világomhoz képest (Judas Priest, Kiss, AC/DC, Iron Maiden ésatöbbi).

Kicsivel több, mint egy hete hallgatom folyamatosan az Unto the Locust albumot, nem akartam hirtelen indulatból vagy meggondolatlanságból írni, főleg mivel az az első hallgatás után azonnal érezhető, hogy itt valami egészen új dolog történik. Klip-ízelítő videó itt lent, bővebb elmélkedés a tovább után.



Ha valaki egy kicsit jártas a Machine Head történelemben, valószínűleg tisztában van azzal, hogy az első, Burn My Eyes felvétel és az eddigi utolsó, The Blackening között gyakorlatilag tökéletesen egyenes ív vezet végig, zsigeri dzsungel thrash metáltól indulva a mostani hibrid, dallamos MH fémjelzésig. A Blackening egy megismételhetetlenül profi összegzés volt a banda életéről és zenei útjáról, nem is csoda, hogy az utóbbi pár évben Flynnék már hülyét kaptak a “hogyan fogjátok megütni az előző lemez szintjét?” kérdéstől. Nyilván hatalmas nyomás volt rajtuk emiatt, így az Unto the Locust végleges felépítése és milyensége úgy érzem egy teljes mértékben logikus lépés volt. Nem akarták megütni a szintet, nem akarták továbbvinni az eddigi vonalat, a Blackening volt a pont az i-n, most pedig út mondatot kezdtek. Itt volt az ideje egy kis kísérletezésnek, újításnak, természetesen tartva a már elért szintet. Ezzel persze veszélyes vizekre eveztek, hiszen a rajongóik túlnyomó többsége egészen szoros kategóriába szereti besorolni őket (hiába próbálják folyamatosan feszegetni a stílus határait), ez a mostani történet pedig tényleg kilóg a sorból, így okot ad(hat) a hőzöngésre.

Ami azonnal feltűnik hallgatás közben, hogy Robb Flynn egyre többet használja az énekhangját, méghozzá nem is rosszul. Tudni lehet, hogy a Supercharger album előtt énektanárhoz járt, hogy csiszolja a hangját és olyan témákat is ki tudjon énekelni, amit az első korongoknál képtelen lett volna. Na ezt a tudást most kamatoztatja is, minden eddiginél több dallamot csihol a torkából. Ezen kívül Dave kegyetlenül gyilkos dobtémái azok, amik odaszögelnek a hangfal elé, hihetetlen kiállásokkal és váratlan ritmikákkal, komolyan el sem tudom képzelni, hogy ezt élőben hogyan képes lenyomni. Ami még némi változás, az a gitártémák totális megőrülése. Néhol egyértelmű meghajlás az Iron Maiden előtt, néhol már-már blackmetálos variálások, de alapvetően tömény, gazdag szólóáradat. Mindezeket összetéve kapjuk meg a lemez végső lenyomatát, ami nem ad túlságosan egységes képet. Ami nekem személy szerint visszás, az a kilencvenes évek erőteljes visszaköszönése. Néha tényleg olyan érzése van az embernek, mintha valami brutális Iron Maiden kortárs albumot hallgatna, ami tekintve a banda privát  ízlését, egyátalán nem meglepő, csak hát nem túl üdvözlendő. Monumentális szólók, bőrgatyában hegytetején szélfútta hajjal gitározás, görögtűz a színpadon, miegymás. Én speciel agyvérzést tudok kapni az ilyen zenéktől, nekem is van némi ellenérzésem ezzel az albummal kapcsolatban, mégis azt kell hogy mondjam huszon-harminc hallgatás után is, hogy valami olyan speciális keveréket csináltak ebből az egész katyvaszból, ami tökéletesen megállja a helyét a diszkográfiában és 2011-ben is egyaránt, és nem csak a fanatikus rajongók fognak rákattanni az Unto the Locustra, sőt, valószínűleg több embert most először tud majd elkapni a Machine Head fogaskerék.

Két szám van, amit külön kiemelnék a 7 közül. Az első a This is the End. Több interjúban beszéltek erről, ugyanis a gitártémák annyira nehezek voltak először, hogy négy hónapon keresztül gyakorolták, mire le tudták játszani hibátlanul, így számukra ez a dal (és így ez a lemez) nem csak szintentartás lett, hanem egyben szintlépés is. Ha megnézzük, hogy eddig milyen minőségben zenéltek ezek az arcok, akkor hamar rájöhetünk, hogy ez nagyon nagy szó. Ami pedig a dobok mögött történik ebben a számban, az valami olyan betonmasszív menetelés, amit épeszű metálos nem bír headbangelés nélkül. Talán ez a szám a legkomplexebb, legagresszívabb és leginkább “Machine Heades hentelős” az összes közül (fej-fej mellett a nyitó I Am Hell darálással, ami a zenekar történetének leggyorsabb száma).
A második track a Darkness Within. Ez egyrészt az egyik legmeglepőbb momentum az albumon (tekintve a tiszta éneket és az akusztikus felvezetést), másrészt pedig az utóbbi évek számomra legmélyebb zenéje, ami első hallgatás után azonnal maradandó nyomot hagyott a csontjaimon és agyamban. Annyit lehet róla tudni, hogy Robb Flynn ezt a gyerekeinek (7 és 4 éves srácok) írta, hogy megpróbálja valahogy szavakba és zenébe önteni azt, amit a zene jelent neki, ami miatt ott áll a színpadon egy 3 évig tartó turné egyik random állomásán, ahelyett, hogy a családjával lenne 24/7. A Darkness Within első 3-4 perce nagyjából annyira tökéletes, hogy egyedül elvinné az egész albumot a hátán.

Összességében egy 8 pontos albumot kaptunk, amihez előnyt jelent némi vonzódás a klasszikus metál őskövületek felé, de nem hátrány a modernmetál elkötelezettség sem. Nagy szívfájdalom viszont, hogy az egész CD nincs 60 perces, kivéve, hogy ha hozzávesszük a deluxe verzió 3 bonus trackjét is: The Sentinel (Judas Priest cover), Witch Hunt (Rush cover), Darkness Within (acoustic version). Inkább érzem az egészet valamiféle tisztelgésnek a “nagyok” előtt, mint egy ízig-vérig Machine Head felvételnek. Remélem azért a következő album modernebb lesz és túllép végre a 90’s gyökereken és továbblép a saját útján a modern metál felé. Mindennel együtt nem okoztak csalódást, ismételten olyan maradandót alkottak, amitől sokáig hangosak lesznek a stadionok.

@ official site: machinehead1.com

Listen samples @ amazon.com

2 Comments

  • “Mielőtt bármilyen szinten is belemennék az új Machine Head album elemzésébe, be kell valljam, hogy egy igazi rajongó beszél belőlem,”
    “Ezen kívül Adam kegyetlenül gyilkos dobtémái azok, amik odaszögelnek a hangfal elé”
     
    … nade Adam Duce a basszusgitáros… a dobos Dave McClain…

  • Haha, jézus mária, mekkora fail :D jogos, jogos, a poén, hogy a cikk megírása után két perccel leesett, hogy elbasztam, elméletileg javítottam is, valószínűleg a technika ördöge rúgott most orrba keményen. most azt hiszem lehajtott fejjel ülök pár órát a sarokban, neked pedig köszönet, hogy szóltál és nem égek az internet végezetéig :)

Leave a comment

Archive

Mixes for the HarderGeneration