Sep 1, 2013
NINth
Views: [post_view]

Egy kis Nine Inch Nails történelem a “Hesitation Marks (2013)” apropóján

NIN-standard-Time And Again

2008 volt az a dátum, amikor utoljára hallottunk a Nine Inch Nailsről egy stúdió album formájában. Ez volt a The Slip. Egy évvel később a banda hivatalosan is feloszlott, ehhez képest kaptunk szinte a semmiből egy komplett lemezt. De ahhoz, hogy viszonyítani tudjunk a NIN sztoriban, vissza kell mennünk egészen 1999-ig, mikoris a The Fragile című dupla lemez napvilágot látott. A hardcore fanok pontosan tudják, hogy ez volt az utolsó olyan anyag, amit feltétel nélkül a NIN aranykorhoz lehet sorolni. No de mi változott (és mihez képest) a Fragile és a With Teeth (1999-2005) közötti időszakban? Időutazás indul. 

 

Az első, 1989-es Pretty Hate Machine (ami azóta etalonnak számít, nem csak a banda de az industrial/alternatív stílusok történelmében is), a 92-es Broken EP, a 94-es – abszolút mérföldkő-mestermű – Downward Spiral és a már említett 99-es The Fragile mind-mind túlcsordult extrém agresszió és düh, végtelen belső hadakozás és fájdalom, sokkolóan őszinte vallomás a frontember saját magával és a világgal küzdött harcairól. Mindezektől a 99-ig tartó NIN diszkográfia egy hatalmas nyitott könyv arról, ami Reznorban tombolt. A tombolás a tökéletes szó, amit itt haszálni lehet, tekintve, hogy a 89-es megalakulástól kezdve lépésről lépésre egyre jobban durvultak el a dolgok, szó szerint és átvitt értelemben is. A közönség imádta a pusztítást a színpadon és adták alájuk a lovat, aminek a végeredménye a törött bordák és csontok mellett kontrollálatlan őrület volt, egekig turbózva eszetlenül fogyasztott legális és kevésbé legális tudatmódosítókkal.

A világ változóban volt és ők voltak az egyik fő katalizátor, tornádó erejű hatásuk volt az alternatív zenei életre és ennek megfelelő vehemenciával kellett égniük. Náluk a hitelesség sosem volt kérdés, hiszen elég volt megnézni egy koncertet és elolvasni hozzá a dalszövegeket ahhoz, hogy minden kérdésre választ kapjon az ember. Reznor dühös volt és ki akarta ezt üvölteni magából, a közönsége pedig hisztérikusan imádta ezért. Ismerős történet, nem? Volt egyszer egy srác, aki hasonlókat élt meg, Kurt Cobain-nek hívták, de az ő sztorija nem túl vidáman végződött. Azt azért mindenképp hozzátenném, hogy Reznornál sem sokon múlt. Elég a “Hurt” szövegét végigolvasni, hogy leesen: annál a pontnál lejjebb már csak az a gödör van, amit sírásók lapátoltak ki.


1999-ben, 5 éves szünettel a Downward Spiral után jelent meg az az album, amiben a sok éves frusztráció és kreativitás bombaként robbant. Egy dupla lemeznyi végtelen mélység, profizmus, kétségbeesett segélykiáltás, esszenciális eredetiség és tökéletes zenei koncepció, a világ sötétebb-szomorúbb oldaláról. Zeneileg páratlan, megfoghatatlan, minden létező emberi érzelmet felvonultató album; emberileg viszont az a határvonal, ahonnan vagy felfelé vezet az út, vagy tényleg csak hat láb mélyre.

Itt érkezünk el arra a pontra, ahol megtudjuk, hogy mi változott az alatt a 6 év alatt, ami a Fragile és a With Teeth között telt el. Legelőször is az, hogy Trent Reznor leállt a masszív önpusztítással, letette a kemény drogokat és szép lassan átalakult egy sokkal nyugodtabb, visszafogottabb emberré, ellentétben a banda első kerek 10 évével, ahol az útjukat szó szerint pusztítás, agresszió, botrányok és féktelen lángolás övezte. A 2005-ös With Teeth előrevetítette azt az új utat, amit Reznor azóta is jár minden egyes megjelenésével, egyre magabiztosabban: egy olyan embert látunk magunk előtt, akinek nincs többé igénye arra, hogy az egész világ vizsgálgassa a lelke minden apró bugyrát, akinek minden eszköze (és pénze) megvan arra, hogy végtelen mennyiségű időt tölthessen el a legdurvább high-end technikával felszerelt stúdiójában és kedvére tekergesse a potmétereket a kísérleti elektronika zászlaja alatt. Az eredeti düh árnyéka még egy picit visszaköszön a 2007-es Year Zero albumon, ott is csak azért, mert egy brutális hurrikán (Katrina) lezúzza a NIN stúdiót és a legfelsőbb amerikai vezetés nagyjából semmit sem segít a katasztrófát megszenvedő lakosságnak. Ez a pont viszon teljesen más szempontból lesz érdekes, ugyanis innentől beszélhetünk Reznorról nagybetűs marketing guruként. A Year Zero köré rittyentett brilliáns gerilla kampány az egyik legizgalmasabb a zene történelmében. Random helyeken elrejtett USB kulcsok, kódolt üzenetekből kivarázsolt webcímek, amik rejtett websiteokhoz irányítanak és ezer más módon terjesztett információk, amikből kirajzolódik egy kvázi cyberpunk poszt-apokaliptikus világ képe, ahogy azt Reznor kitalálta. Ettől lesz a Year Zero korszakalkotó, de a zene sajnos nem hozza ugyanezt a szintet. Egy szimplán jó album, semmi több. Az ezt követő 2008-as Ghotst I-IV szintén megregulázza a zeneipart, mivel a Radiohead – In Rainbows mellett (ami mondjuk hulladék minőségű mp3 volt) ez az első olyan “mainstream” album, ami totálisan ingyen letölthető, tökéletes minőségben, viszont támogatható is, teljesen a hallgatóra bízva az összeget (nem mellesleg eszetlen mennyiségű pénzt generálva ezzel a húzással). Viszont amennyire a úttörő marketing, annyira unalmas zenei anyag, inkább hasonlít filmzenére, mint egy “normális” soralbumra. Talán épp ezért jön még ugyanabban az évben egy “igazi” anyag The Slip néven, némileg táncolhatóbb zenékkel, ami sokkal jobban hasonlít egy olyan Nine Inch Nails albumhoz, amit a közönség is várt. Egy évvel később, 2009-ben jelentette be a zenekar végét, egy utolsó turnével koronázva a NIN történetét.


2010-ben Mariqueen Maandig-gel (Reznor felesége) és Atticus Ross-szal közösen megalapították a How to Destroy Angels-t, ami kb. a Massive Attack féle trip-hop és a lassabb NIN között mozog, rádió- és tévébarát módon. Ugyanebben az évben megcsinálta a The Social Network (a “Facebook film”, amiért életében először Oscar díjat is kap), egy évvel később pedig a The Girl with the Dragon Tattoo filmzenéit. Ez a három esemény volt az, amik gyökeresen megváltoztatták a már amúgy is érdekesen viselkedő Reznort.


A fenti eszetlen mennyiségű információt azért kellett megosztanom veletek mielőtt rátérnék a Hesitation Marks elemzésére, mivel ezek nélkül nehezen lehetne megérteni az új lemez miértjeit. Az már önmagában is meglepő, hogy egyátalán kaptunk egy új albumot, tekintve, hogy a Nine Inch Nails elméletileg feloszlott és nem létezik. Trent is csak néhány hónapja hintette el a nagyközönségnek, hogy már egy éve (!) új, teljes értékű NIN soralbumon dolgozik, amit nemsokára mi is hallhatunk, ráadásul egy turnéval megspékelve.

Na most összegezzük egy picit a fent említett körülményeket, amik idáig vezettek: 2005 óta próbálkozik egy olyan hangzást létrehozni, ami a nagyközönség számára is befogadható, viszont a legendás multikiadó-ellenes hozzáállása miatt ez nyilván nem olyan egyszerű, ezért folyamodik a lehető legkreatívabb megoldásokhoz (úgymint a Year Zero-s gerilla kampány és a Ghosts-os The Slip-es ingyenzene), de az átütő siker csak nem akar jönni. De ekkor a filmzenék meghozzák neki a robbanást, amit az Oscar díj lő fel egészen a csillagokig. Trent Reznor jelenleg egy olyan kaliberű zenész, akit az egész világon mindenki ismer, hiszen ő csinálta a Facebook film zenéjét. Meglepő, hogy addig akarja ütni a vasat, amíg csak lehet? Persze, hogy nem. Így került a HTDA és az új NIN anyag is egy multikiadóhoz, a Columbia Recordshoz (ezzel szembe megy nagyjából mindennel, amit eddig személyesen képviselt). Az viszont, ha egy multi bevállal egy zenekart, azt is jelenti, hogy korlátok vannak. Annak, hogy NIN plakát legyen a londoni metróban, óriásplakátok legyenek az utak mellett és NIN szóljon a tévéből, ára van. Olyan ára, amit eddig nem hittünk, hogy Trent hajlandó megfizetni, de úgy tűnik, most ért el oda a történet, amikor belefér számára az a bizonyos behajolás.

Egy olyan lemezt kaptunk, amit szinte minden félelem nélkül bepakolhatunk melóhelyen is, a kommersz zenéket szocializálódott kollegák nem fogják sikítva üvöltve követelni, hogy kapcsoljuk ki a zenét. Sőt, valószínűleg tetszeni is fog nekik. Persze nem arról van szó, hogy Justin Timberlake hatásokat fogunk hallani, de egyátalán nem is olyan távoli az ötlet (ha valaki figyelemmel követi a kortárs popzenék jelenlegi hangzását, nem fog meglepődni ezen a mondaton), mint amennyire elvárható lenne egy ilyen kaliberű és hátterű együttestől. Közérhető, de kellően modern dalok vannak amik abszolút hozzák a 2013-as hangzást és némelyikből tökéletes rádiósláger is lehet (a Copy of A és a Came Back Haunted zseniális telitalálat számok, de sajnos már a hivatalos megjelenés előtt szénné hallgathattuk őket, így nincs hírértékük), ezeket pedig az Oscar díjnak és a Columbia recordsnak köszönhető masszív média gépezeti háttérrel megtolva úgy el lehet adni, hogy mindenki jól jár, főleg Trent Reznor és a bankszámlája. Ahogy nemrégiben egy interjúban mondta (az album árát firtató kérdésre, hiszen az előző kettővel ellentétben ez nem ingyenes/opcionális): “It’s not a buck. I made it as well as I could, and it costs 10 bucks, or go fuck yourself.” – azaz a lehető legjobban van megcsinálva, 10 dollárt kell érte fizetni, vagy el lehet húzni a picsába.

Egészen izgalmas lesz megfigyelni a nagyközönség reakcióját erre az anyagra, hiszen minden adott: olyan steril és mainstream hangzás, ami kellően egyedi és újszerű (bár talán nem eléggé slágeres egy ilyen közeg számára), plusz a monstre média hátszél, ami nélkül minden gigaprojekt halott ötlet. Mindent összevéve bármennyire is iszonyúan bizarr látni egy ilyen szintű pálfordulást, totálisan érthető egy 48 éves embertől, aki világ életében high-end zenét csinált és megérdemli a komolyabb figyelmet. Underground szinten már mindent elért, amit el lehet, sőt, annál sokkal többet is; kérdés, hogy mennyire válik hiteltelenné a nagy változások közepedte a régi rajongói számára. Sok hallgatás után én személy szerint megszerettem, szívesen fogom hallgatni a jövőben is, de teljesen más hozzáállást igényel, mint az eddigi bármelyik megjelenés. Inkább kíváncsisággal tölt el, no meg azért szomorúvá is tesz, hogy ezzel végérvényesen lezárult egy korszak, de hibáztatni egyátlán nem tudom Reznort, amiért másfelé próbálkozik. A Soundwave Festival 2014-es fellépéstől is visszakozott, mondván “szofisztikáltabb közönségnek akar játszani”, ami (szerintem) 24 év zenélés után abszolút érthető, bármennyire is megpróbál jelenleg botrányt csinálni ebből a sajtó. Kérdés, hogy el tudja-e érni ezt a bizonyos közönséget ezzel a zenével, ami underground oldalról bár szinte hibátlan, de túlságosan is mainstreambe hajló, másik oldalról viszont nem feltétlenül eléggé slágeres. Hamarosan kiderül.




(egy apró gondolat még a végére: az Everything című számot soha nem fogom tudni megbocsájtani, amíg világ a világ. Nem is értem, hogy hogyan került egyátalán a lemez kellős közepébe. Ez az a kérdés, amire ha megszakadok sem tudok értelmes választ adni.)

 

  • Kapcsolódó anyagok:

Ízelítő a régi agresszióból:

 

Metal Machine Music: Nine Inch Nails And The Industrial Uprising

“Industrial music has been underground for most of its three decades of existence. And the artists who inhabit it would love for it to stay that way. But sometimes a musical genre contains a break out artist who can simultaneously reinvent, revitalize and reel in hundreds of thousands of new fans into it. For industrial music, that artist was Trent Reznor and his Nine Inch Nails.

The important history of industrial rock before Nine Inch Nails, the artists who influenced Nine Inch Nails, along with a verbal biography of NIN’s leader Trent Reznor is the main focus of this long but extraordinary DVD entitled: Metal Machine Music: Nine Inch Nails And The Industrial Uprising.

It features numerous rare live clips of premier industrial artists including Einsturzende Neubauten, Ministry, Throbbing Gristle, Skinny Puppy, NIN and pre-NIN Trent Reznor as well as extensive interviews about their impact on industrial music with NIN biographer Tommy Udo, ex-NIN member Richard Patrick (1989-1993), ex-NIN drummer Chris Vrenna (1989-1997), Genesis P-Orridge of Throbbing Gristle, and journalists from Metal Edge and Revolver magazine, among others.

In the DVD, you learn from Throbbing Gristle’s P-Orridge that a depressed economy in England, construction outside its surroundings and a desire to create a type of original music that incorporated disturbing art was what inspired his group’s sound and performance in the mid-’70s, the same period punk rock came into being. In fact, true to punk rock/DIY form, TG made it a point to play without a drummer, which was an unoriginal instrument to P-Orridge and instead used special effects and homemade tape-based samplers to create much of its sound, which the group called “industrial” via its own label (Industrial Records).

TG’s self-created sound proved inspirational to later industrial acts and its label, along with Mute Records, finally gave a home to similar experimental industrial acts (Fad Gadget, Cabaret Voltaire, Einsturzende Neubauten), according to the narrator. A black-and-white photo of the latter group in the DVD standing in front of machinery further illustrates its true industrial creations.”

 

4 Comments

  • Nagyon jól megfogalmazott és összeállítot bejegyzés az egész. Teljesen egyetértek a leírt véleményekkel és gondolatokkal, kifejezetten az “Everything” számmal kapcsolatban.

    • Örülök, hogy tetszett a poszt, köszönöm, hogy elolvastad!

  • In the realm of ’90s rock stars, Trent Reznor typically plays second fiddle to Thom Yorke when it comes to forward thinkers. This is probably related to Reznor’s decision to release 2009’s The Slip as a free download two years after Radiohead put up In Rainbows online as rock’s defining pay-what-you-will album. Yorke was hailed as a record-industry revolutionary while Reznor was lightly patted on the back for being a dutiful follower.

  • […] nem olvasta még az epikus méretű NIN posztomat a fenti album kapcsán, annak itt a lehetőség: Egy kis Nine Inch Nails történelem a “Hesitation Marks (2013)” apropóján. Az alábbi videót pedig kéretik full minőségben hallgatni 1080p felbontásban, koppig tekert […]

Leave a comment

Archive

Mixes for the HarderGeneration