May 9, 2012
NINth
Views: [post_view]

Korn – The Path Of Totality (2012) (review)

Kezdhetném, a tipikus mártírbloggeres “ezért most sokan utálni fogtok, de” indítással, node minek, mikor egyrészt nem túlzottan rázna meg a jelenség, másrészt a következő poszt nem fekete vagy fehér lesz, harmadrészt meg elkerülhetetlen a gyalázkodás, amikor egy relatíve kötött stílusú banda fogja magát és tök mást kezd el csinálni. Ha ez a másvalami pedig történetesen egy hipertrendi stílus, akkor 99.99% annak az esélye, hogy pénztárcavastagító manőverrel van dolgunk, amit ki- és leégett sztárok producer pitbulljai nyomnak le a nagyvilág amúgy is vérző torkán. Nézzetek-hallgassatok HD-ben klipes számot (magasan a kedvencem a lemezről, bár a klip annyira nem fekszik), aztán klikk tovább az eszmefuttatásokért.


Első körben tisztázzunk pár alap dolgot, mielőtt nekifutnék bárminek is, csak a tisztánlátás végett. A Korn – Korn (1994) szerintem egy olyan alapmű, amit taníttatni kellene. A Life Is Peachy gyakorlatilag szintén, 95%-ban hozza (ill viszi tovább) az első album szintjét. A Follow the Leader még egészen vállalható, néhány olyan zenével, ami 20-30 év múlva is le fogja szántani a kölykök agyát, bárhova is változzon a világ (Freak on a Leash, Got the Life, Dead Bodies Everywhere? ALAP! Bár ezeken kívül a többi az albumon mondjuk eléggé nagyon nem, sőt). Ezzel a lendülettel ki is jelenthetem,  hogy mélységes tiszteletem van a banda felé. Pontosabban volt. Egészen addig, amíg önmaguk paródiájává nem váltak. “Nem, mi SOHA sem adjuk el magunkat” – mondták ezt szó szerint tetőtől talpig Adidasban, vagy épp Pumában. Emberileg mélységesen meggyűlöltem az egész bagázst, gyakorlatilag élő példái lettek annak a velejéig rothadt és bűzlő zeneipari rendszernek, ami ellen az ő saját plasztik kirakatharcuk is szól. Szumma: ex-rajongó vagyok, az a fajta, aki headbangel a régi albumokra, de az újaktól (amiket azért bizakodva csekkol minden alkalommal) meg sugárban hányja ki az amerikai tucatálmot, majd egy elhaló “eh” kíséretével legyint egyet és továbblép.

Ekkora pélót tol belénk a kiadónk minden alkalommal!

Jonathan Davis száját hagyta el egy interjú folyamán valami olyasmi mondat, hogy dehát minek ez a sírásrívás, hogy most dubstepKorn van, hiszen ők mindig is dubstepet csináltak, before it was cool. Az úri közönség meg persze körberöhögte és elküldte a véresbe, hogy hogy lehet ekkora baromságot mondani, meg egyébként is, mit mossa itt magát. Az igazság viszont csavarosabb, mint azt az egyszeri tizenhét éves ősmetálos felfogni képes: Jonatán nem mond akkora hülyeséget, mint ahogy az elsőre látszik. Nézzük csak meg a Freak on a Leash közepét, amikor elkapják azt a bizonyos golyót. Mivel a 90-es évekről beszélünk, nyilván nem nyers dubstepről van szó, de hangulatilag, ritmikailag simán rá lehet húzni, hogy pre-wubwubwub, a basszgitár jelenléte mindig is extrémen kiemelt jelentőséggel bírt, betegnek betegek voltak mindig is, szóval mi kell még? Ezek a srácok ténlyeg dubstepre lettek teremtve, csak hangszereken kezdték el a wubbolást a samplerek helyett. Bár azt se lehet állítani róluk, hogy elektronika ellenesek lettek volna, hiszen konkrétan térdig gázoltak a potméterekben az összes album készítésénél. A Korn pontosan ezért is volt a trúmetál ősi ellensége, mivel nem volt vegytiszta metál, ott figyelt a kütyüzés, a hip-hop, meg sok más tisztátalan dolog. Innentől viszont vicces dolog a bekiabálásokat hallgatni, hogy “fuj, hát ez elektronika!!”. You don’t say?!

A legkényesebb rész viszont nem is az, hogy most 70%-ban elektronikus lemezt tettek le az asztalra. A probléma a közreműködőknél kezdődik. Azokon belül is Skrillexnél.  A potitekergetők szám szerint Skrillex, Noisia, Kill the Noise, Datsik, Feed Me, Excision, 12th Planet, Flinch és Downlink. Ahol pedig Skrillex neve felbukkan, botrányok lesznek, ez nem kérdés. Hogy megértsük egy kicsit pontosabban, hogy mi is történik itt, tegyünk egy kitérőt dubstep (brostep, de mindegy, így mindenki érteni fogja) és amerikai zeneipar témakörök felé.

Skrillex, ez a különösen rusnya srác az egyik oldalról általános közmegvetés tárgya, a másikon pedig nagyjából Tiesto (szándékosan nem mertem Beatlest írni, pedig) óta nem látott fanatizmust gerjeszt. Eleinte hitetlenkedve néztük a fel-felbukkanó híreket, aztán mikor már azt hittük, ennél nem lehet durvább a jelenség, rápakoltak még két, meg három lapáttal. Már az sem volt semmi, hogy a relatíve egyszerű, még csak nem is korszakalkotó zenéjével térdre kényszerítette a világot a Grammy díjátadón, de amikor a még (épp-hogy) élő eredeti Doors tagok csinálnak vele egy tökéletesen felejthető “Breakn’ a Sweat” című borzalmat, vagy épp beválasztják a 100 legjobb gitáros közé (tegye fel a kezét aki látott már egyátalán gitárt a kezében), még az egyszeri ember is elgondolkodik. Mi az úristen folyik itt, teljesen meghülyült a zeneipar? A válasz szerintem egészen prózai. Mint tudjuk, a lemezkiadók szerint döglődik a zene (azzal ne foglalkozzunk, hogy közben több pénz folyik be a zeneiparba, mint eddig valaha, csak teljesen más módokon, kikerülve ezeket a pénzéhes parazitákat),  ezért most kb. úgy nézhet ki a Sony-BMG és társaik háza tája, mint egy hangyaboly, amire kerozint spricceltünk és rádobtunk egy égő gyufásdobozt. Ez a pár gigantikus monstrum erre úgy válaszolt, hogy kapálózás közben ész nélkül rugdalózik és tíz körömmel próbálja büntetve-fenyegetve megtartani a pozícióit, legyen az kalózkodás elleni keresztes hadjárat, most épp a Roadrunner records földbe lövése, vagy épp a Skrillex jelenség. Igen, itt jön be a képbe Skrillex, sőt, mellette Lady Gaga. Ugyanis ez a két ember egyes-egyedül “megmentette” ezt a bűzlő gépezetet, az eladási listák újra szárnyalnak, annyi pénz ömlik be rajtuk keresztül, hogy már alig van hely tárolni a temérdek zöldhasút. Amerika zenei életének tejhatalmú elitje ezen a két emberen áll vagy bukik. Persze abban a pillanatban, ahogy ezt realizálta a gépezet feje, mozgósította a marketingesek, producerek, befolyásolóemberek, tévések, rádiósok és mindenféle médiások hadseregét (akik eddig a többi popsztárt managelték) és egy mozdulattal felsorakoztatta őket a fent említett két bohóc mögé, teljes fegyverzettel. Ezért van az, hogy Hold sötétebbik oldalán sincs olyan pont, ahol ne hallanánk Skrillex, vagy Gaga nevét. Innentől kezdve egyátalán nem meglepő, amikor a Korn és az Infected Mushroom (akik amerikai turnéját Slash managere szervezte, no meg Kornnal is volt közös számuk, meg Led Zeppelin gitárossal nyomultak közösen a színpadon, ergo ők is fogaskerekek lettek a nagy gépezetben) dubstep albummal jelenik meg, vagy épp az új Morbid Angel remixalbumon (wtf) ott figyel a dubstep remix (ami nem is olyan rossz, btw), a mainstyle hardcore mellett (dupla wtf). Ez az egész dubstep őrület egy kétségbeesett multik által gerjesztett mesterséges történet, még akkor is, ha a nagy számok törvénye alapján olyan dolgokat is kiköp magából a gép, amik nem rosszak, neadjisten értékelhető darabok. Most pedig, hogy rápillantottunk a nagyobb képre, lendüljünk vissza a szóban forgó Korn lemezhez.

Most, hogy elmagyaráztam, miért kellene az összes résztvevőt szakadékba lökni egy molotov koktéllal teli turnébusszal, nézzük, hogy miért érdemes mégiscsak végigtolni a lemezt.

A “The Path Of Totality” az a triplacsavar, amikor az alapanyag rossz, az indító ok is szégyenteljes, majd pedig a körítés is borzalmas, de a végeredmény mégis olyan, amit az ember hihetetlenül tud élvezni, ha ignorál róla mindenféle egyéb körítés információt, a zenén kívül. A duplagondol próivá kell válnunk, de ha sikerül, fülessel a fejünkön fogunk vicsorogva ugrálni a wubwubwubra a villamos közepén, leszarva a bajuszuk alatt mormogó mamákat és a komplett amerikai zeneipart. Kétszeri hallgatás után arra se lehet emlékezni, hogy a Korn valaha nem félelektromos banda volt, olyan, mintha ez egy teljesen normális felállás lenne, szinte fel sem tűnik, hogy a lábdob helyett kütyü alapú szubbasszusok dohognak a mélynyomón, a dobok helyett meg drum n bass csapkodások szelik le az ember fejét. Annyira egyben van a zene, hogy még az se nagyon jön át, hogy nem egységes az anyag, szó szerint olyan a teljes hangzás, mintha egy csapat csinálta volna mind a 13 számot. Tökéletesen belesimul minden kattogós-pattogós-recsegős-ropogós alap a nagy egészbe, ha valakinek eddig is bejött mindkét stílus (metál vs. elektronika), minden bizonnyal meg tudja szeretni, sőt, le sem tudja majd vakarni az mp3 playerről.

Istenigazából ez volt talán az egyetlen módja, hogy valahogy megmeneküljön a banda a saját langymeleg nyálába fulladásától és visszaszerezze azt a végtelenül beteg hangzást, ami miatt különlegesnek lehetett őket hívni, anno. Kicsit bizarr ilyet leírni, de ezekkel az alapokkal sokkal, de sokkal jobban hasonlít a régi önmagára az együttes, mint az utóbbi soksok évben. A lassabb, befordulós, szomorúbb számok sajnos hiányoznak, ez azért rendesen levon a végső értékelésnél (az egyetlen ilyesmi az albumon a cikk elejébe is embeddelt Way Too Far) de összességében azt kell, hogy mondjam, erős 8/10-es albumot tettek le az asztalra. És komolyan, csak hallgatni kell, nem gondolkodni rajta. Az a kritikusok, meg a zenebuzik dolga.

Leave a comment

Archive

Mixes for the HarderGeneration