May 3, 2008
Views: [post_view]

A káromkodás története

© 2007-2008 ~lumsk4

Úgy tűnik, a Rubik kocka, a C-vitamin és a golyóstoll mellé újabb hungarikumot lógathatunk hazai büszkeségeink széles falára: az istenkáromlást, és a cifra káromkodást. Kreatívnak tartott kicsiny népünk (sok egyéb kvalitása mellett) bizony a nyelvi lealacsonyodás változatos szerteágazását is kihasználta – nehogy kárba vesszen gazdag szókincsünk. Na de lássuk csak, honnan jött, mire való és merre kanyarog az anyázás kacifántos útja.

A káromkodás (azaz tág értelemben indulatos kifakadás, mellyel az ember tárgyat, személyt, szenteket vagy Istent szidalmaz) a káromolásból, istenkáromlásból eredeztethető: ebből indult világhódító turnéjára. A legtöbb kifejezés vagy az enyészeté lett, vagy homályosult, átalakult, de a nyelvi agresszió eme formája úgy tűnik, kiirthatatlan. Már Seneca is ráérzett arra, hogy minden nemzedék nyelve romlottabb az előzőnél.
A csúnya beszéd kronológiájának első rovátkáját a szenvedést és halált kívánó átkok testesítik meg, ebben pedig Egyiptom járt az élen. A holtaikat rejtő sírkamrák védelmét mérgező állatokkal, trükkös ketyerékkel, szellem-paktumokkal, de leginkább kegyetlen átkokkal biztosították.
Előretekintve a pogány szertartásokra, ott viszont a másik anyjának szidalmazása kötelező menüpontnak számított, hiszen csak káromló szavakkal érintkezhettek a tisztátalan erőkkel, mivel úgy vélték, egyedül ezeket értik meg.
Az idővektoron a középkorra ugorva láthatjuk, hogy bár nem csak az egyház, hanem a világi törvények is tiltották a káromkodást (még a XVII. században is minimum kivágták érte a nyelvet), mégis számtalan irat szól megszegőiről. Példának okán a mára észrevétlenül becsusszanó „kurva” szó akkor olyan becstelenségnek számított, hogy egy nő inkább az égetéssel járó boszorkány titulust választotta ehelyett. A „kutya teremtette” pedig a legnagyobb istengyalázás témakörébe esett, hiszen az egyház reflexből gyilkolta azokat, akik megkérdőjelezték Isten multifunkcionális-globális teremtő jellegét.
A letűnt korok hős, bátor harcosaira még nem pejoratív értelemben használták az agresszív jelzőt: inkább dicsőséget vont magával, mint szégyent. A sötét középkor nőideálja ezzel szemben ártatlan pillarebegtető, lebbenő tünemény, és egészen a XX. századig nem veszít szelíd szépségéből. Mára viszont – az agresszió átlényegülésével és a nemi szerepek felborulásával – nemtől függetlenül több mint az emberek fele él a trágárság már büntetlen eszközével, ráadásul egyre laposabb nyelvi leleménnyel.

Minden nép az ősvallásából káromkodik. Szűkítsünk Európára, ahol a csúnya beszéd égtáj szerint csoportosítható: északon felmenőkkel, keleten a vallással és a szentségekkel, délen pedig az altesti vonatkozásokkal dobálóznak. Magyarország pedig, origo-gócpontjának köszönhetően, ezeket mind-mind magába szívta – úgyhogy térjünk rá a trikolórunktól áztatott verbális fröcsögésre. A legősibb kifejezéseket az ázsiai puszták nomád pásztoréletének felhőtlenségéből cipeltük haza, aztán a magyar virtus és a viszontagságok gyűrűzték tovább.
Mi vagyunk az egyetlen nép, akik a tízparancsolat ellenére bátran szájukra veszik a Legfőbb Transzcendens Lényt, méghozzá változatos dolgokkal és helyszínekkel körítve. Érdekesség továbbá, hogy egyes betegségneveket is szitokszavakká avanzsáltunk: a „franc” egy nemi betegségből, a francúz kórból ered, a „fene pedig a rákot jelentette (ezt Arany János is csak kipontozva merte papírra vetni). Az állatokat pedig aszerint használjuk negatív értelemben, minél közelebb éltek hozzánk (tyúk, liba, szamár, disznó), a messzebb tanyázókat inkább kedveskedésre fordítjuk (mackó, galamb, őz). Egyes kifejezések pedig mára egyáltalán nem azt jelentik, amit egykoron, pl. a „semmi közöm hozzá” arra utalt, hogy volt-e szexuális kapcsolatom az illetővel. Az egyedülállóan minden igekötővel passzoló, „b” betűs nemi aktusra utaló igénket pedig a törököktől vettük át honfoglalás előtt (ami akkor még a „nyomni” jelentéssel bírt), az ebből képzett boszorkány szóval együtt.

Néha kell, kicsúszik, odaillik – de attól, hogy nem vágják ki érte a nyelved, egy-egy ilyen beszólással magadat sem tudod kivágni. Ma már a jótékony szeleptől az önpusztító szenvedélyig mindenféle ideológiákkal felruházzák, de a lényegen nem változtat: az általános, funkciótlan és sekélyes kötőszóként használt sárdobálás nem az, amit Kazinczy megálmodott a szókincsfejlődésről. Talán előrébb tartanánk, ha másban is ennyire leleményesek lennénk.

No Comments

  • Nem kötekedni/lehúzni szeretnélek, de pár dolgot azért megjegyeznék.

    “Mi vagyunk az egyetlen nép, akik a tízparancsolat ellenére bátran szájukra veszik a Legfőbb Transzcendens Lényt” <– ez most isten akar lenni? Mert ez azért nem így van, elég, ha annyit mondok, omfg.

    “Minden nép az ősvallásából káromkodik” <– ezek szerint akkor nekünk éppen, hogy nem istent, hanem sámánokat, meg világfát, meg hasonlókat (is) kellene emlegetnünk, nem?

    Amúgymeg: sztem necces káromkodás nélkül a káromkodásról írni. Kb olyan ez, mint egy pornófilm, ahol nem mutatnak nemi szerveket, hanem a narrátor elmeséli, hogy “Ödön férfiasságát épp Maris barlangocskájába rejtette”. Példát kérekszépen, mik azok az ősi kifejezések, amiket a pusztán vándorlás közben magunkkal cipeltünk? Hogy káromkodtak a magyar huszárok törökkaszabolás közben?

Leave a comment

Archive

Mixes for the HarderGeneration