Sep 26, 2019
NINth
Views: [post_view]

Ipari és egyéb szcénák tündéklése és haldoklása

Hasonlóságok és különbségek a magyar és londoni industrial-közeli (szub)kultúrákban, avagy hogyan lépjünk tovább önnön korlátainkon.

Amit elsőként érdemes leszögezni: a londoni feketeruhások gigantikus előnnyel indulnak, hiszen a 70-es évek közepe óta létezik egy többé-kevésbé stabil, folyamatos (!) alkotói és “hallgatói” közeg, akire a komplett szcéna biztosan alapozhat és akik a mai napig irányt, jövőképet mutatnak a világ minden táján élő, hasonló érdekődésű fiatalnak. Ezzel a lendülettel meg is fogalmazhatjuk hamar a nyilvánvalót: a szcénák túlélésének kulcsa a mindenkori új generáció, mint ahogy természetesen minden más kultúra esetében is. Új, aktív fiatalok nélkül minden közeg lassú kínhalálra van ítélve, a mai világ sebességével számítva nagyjából egy szempillantás alatt válhatunk poros emlékké a polc tetején, attól függetlenül, hogy 5, vagy 25 éve kezdtük az ipart. Egy-egy új hullám másodpercek alatt vésheti be az előző rendszert valami random lexikon lapjaira a letűnt korok címszó alatt. Ahhoz tehát, hogy egy (szub)kultúra túlélje önmagát, az erős mag mellett szükség van egy folyamatosan megújuló fiatal rétegre is, függetlenül attól, hogy az mennyire ortodox módon áll hozzá az adott jelenséghez.

Itt el is érkeztünk az első szembetűnő különbséghez. Amíg Magyarországon az átlag életkor konstans tizen-huszonegynéhány, addig Londonban az aktív réteg átlagosan 30 éves, a legalsó korhatár viszont a magyar 14, 16-tal ellentétben bőven veri a 20-at. Ugyanez a tendencia mutatkozik meg a zenész-szervező közegben is, csak ott talán még erősebben, ugyanis alsó határként nagyjából a 30 éves kor tűnik reálisnak. Ez persze erősen meghatározza a szubkult vérmérsekletét, ami tekintve a bulik és egyéb rendezvények (számunkra) szokatlanul békés rendjét, mindenképpen dícsérendő. A legnagyobb probléma viszont közös, csak Magyarországra hatványozottan érvényes: az új generáció masszív hiánya, ill. átalakulása.

A kérdés, hogy kik, vagy mik felelősek a helyzetért, azt hiszem túl messzire visz, mivel millió dolog játszik közre az előző generáció ténykedésétől kezdve az újak hozzáállásán át egészen az országban zajló eseményekig és körülményekig, ennek boncolgatásához nem ártana egy szociológus diploma, aminek híján vagyok, ezért inkább maradnék a saját térfelemen és megpróbálom máshonnan megfogni a dolgot.

A nyilvánvaló tény, hogy mindkét helyszínen ugyanazzal a problémával állunk szemben, a (gigantikus) különbség viszont a helyzet kezelésében található. A “kezelés” alatt pedig sokkal inkább a közönség hozzáállását értem, mint a “rendezői” oldal ténykedéseit. Tökéletes példa erre a Slimelight, ami nyugodtan nevezhető a szóban forgó stílusok bölcsőjének. A 26 éve startolt helyszín a mai napig megőrizte azt a hangulatot, ami miatt a világ minden tájáról érkező közönség most is megtalálja benne azt, ami miatt minden szombaton megjelennek, programtól függetlenül. A titok abban rejlik, hogy a hangsúly egyátalán nem a programokon van (bár nyilván az sem sokadlagos tényező), hanem a közösség, szellemiség és a hangulat az, ami előtérbe kerül. Így lehetséges az, hogy minden hétvégén egy tető alatt szocializálódik a Burzum pólós feketemetálos, a tetőtől talpig cybergésának öltözött férfinő, a steampunk egyenruhába öltözött úriember, a nagyszoknyás hipergót, a 60 éves old school brit punk, a cyberdogból szabadult világítós-gégecsőhajú technolények, meg én is, a saját eklektikus zenevízióimmal. Ez a szédítő stíluskavalkád közelebbről megnézve nem is olyan random, elég azt megnézni, hogy a jelenlévők 95%-a fekete ruhában van (ami az alap dresscode is, megspékelve az “extrém” jelzővel, amibe belefér a cyberdogos csiriviri színes-szagos szájberdizájn is). 26 éve dark-goth helyszínként indult, majd az évek alatt köré épült a többi, vonatkozó stílus is, a közönség pedig vette a lapot és megtalálták egymást, ahelyett, hogy feszültséget gerjesztenének a szubkultok között. (Itt megjegyezném, hogy a fennállás alatt mindössze egyetlen balhé volt, több, mint 10 éve.)

A vérfrissítés létfontosságú dolog, a probléma viszont ott kezdődik, hogy hatalmas üresség tátong a legújabb generáció helyén. Ez zeneileg is egészen feltűnő, hihetetlenül kevés új együttes, új zenei projekt jelenik meg ezen a fronton (főleg a klasszikus stílusokban), az a néhány új banda pedig teljesen más indíttatásból érzi magáénak a stílust. Esz utóbbira elektronikus vonalon jó példa a Noisuf-X, S.A.M. és ehhez hasonló relatíve új jelenségek, amik fiatal füllel hallgatva igazi indusztriál szeletelésnek tűnhetnek, de egy olyan ember, aki a 90-es években már saját kézzel válogatta a zenéit, két szám után meg tudja mondani, hogy mi az a 2-3, 20 éve létező recept, amiket ezek a bandák használnak, picit modernebb köntösben (ez viszont nem jelenti azt, hogy rosszak lennének). Általános jelenség és különbség az is, hogy amíg a régi zenei projektek alapvetően “együttes alapúak” voltak (énekes, gitáros, dobos, szintis, akármilyenhangszeres) és koncerteket adtak, addig a mostaniak már totálisan elektronikára építenek, így koncertek helyett live actek és Dj szettek vannak, egy-két taggal, akik laptopokkal és különféle programok segítségével készítik az anyagaikat. Halkan megjegyzem, nem gondolom, hogy ez kevesebb munkát vagy rosszabb minőséget tükröz, egyszerűen más módszerekkel dolgoznak, mivel más rendszerben élünk. Ennek az egész elektronikus térhódításnak viszont az az eredménye, hogy az eddigi relatíve szűk zenei spektrumnak adott egy gigantikus pofont és kibővítette olyan “szélsőséges” csoportokkal is, ami első hallásra értelmezhetetlennek tűnhetnek egy régi motoros számára, sőt, egyenesen a gyűlölt mainstreamnek is definiálhatják őket. A londoni közönség realizálta ezt a helyzetet, zsigeri tagadás helyett érdeklődéssel fordultak az új emberek, új zenék felé és még ha nem is váltak technofanokká, vígan megférnek egymás mellett, mert tudják, hogy ugyanaz az érzés, amiért a saját zenéiket hallgatják, a hozzáállásuk szintén egyezik és együtt többet ér a hangjuk, mint külön-külön. Ennek az új elektronika-addikt rétegnek viszont van egy hatalmas problémája a szubkultokkal szemben: nem lojálisak a “régi értékek” felé. Ez a közönség ugyanolyan jól fogja magát érezi egy technopartyn, egy goa fesztiválon és egy városszéli betonbunkerben egyaránt, így őket már jóval nehezebb lekötni aktív résztvevőként. A nagy számok törvénye alapján nyilván Londonban nagyobb bázisról beszélünk, de korántsem sokszorosa a magyarénak és ez egy egészen fontos dolog. A cél egyátalán nem az, hogy minden hétvégén 3-400 ember tömjön tele egy fekete szórakozóhelyet (bár miért ne? hosszútávú célnak nem irreális az sem), sokkal inkább az, hogy egy életképes közeg jöjjön létre, ami kultúrált keretek között tud létezni és fejlődni.

Ehhez szükség van arra, hogy kialakuljon és jelen legyen egy új generáció, aki képes tenni is valamit azért, hogy megteremtse magának azt a teret, amiben jól érzi magát, nem pedig várja, hogy maguktól működjenek a dolgok. A Slimelight üzenete talán az lehet a magyar közönségnek, hogy tilos feladni, hiszen élő példát mutat arra, hogy nem csak pár évig tud talpon maradni egy ilyen beállítottságú szcéna. Szükség van egy helyre, amit mindenki magáénak érezhet, ahol megfér egymás mellett minden vonatkozó stílus, amiben alap követelmény a fekete ruha és a társadalmi normáktól való elszakadás. Elméletben az ideális megoldás egy olyan helyszín, ahol 3 tánctér (gót, ipari és technoid) és egy vagy több kisebb-nagyobb közösségi (leülős-dumálós) tér van, Így mindenki megkapja, amit akar, de mégis erős szerepet kap a szocializáció, ami mindenek felett a legfontosabb. A közönség ne (csak) a program miatt menjen oda, hanem amiatt (is), hogy hasonló arcokkal találkozzon. Így alakul és bővül a szcéna, így lesznek ott hétről-hétre régi és új emberek, közös tér nélkül viszont party iparrá válik az egész, ami hosszú távon megöli közeg kulturális fejlődését. Na meg persze kell egy olyan réteg, aki a minőségre törekszik és hajlandó munkát fektetni abba, hogy a többieknek jó legyen. De a legfontosabb üzenet az egymás elfogadása. Anélkül minden stílus kiöregszik és szép csendben eltűnik a süllyesztőben.

Leave a comment

Archive

Mixes for the HarderGeneration