Tőlem úgy szakadtál el,
mint a gyermekkor az évekkel
lassan, de biztosan,
búcsú nélkül,
mint aki halni készül,
magamra maradtam,
vakon tévelyegtem én,
a kiutat soká nem lelém,
nélküled zokogva
jártam-keltem
magam által
félig holtra verten;
feloldozás nem várt rám,
kitéptelek minden éjszakán,
de újra ott voltál,
ott susogtál,
mint hajadban a szél,
s – bár csoda vagy anélkül,
hogy bármivé lennél –
feloldozás nem várt rám;
azóta mindent megbántam
és semmit sem,
hisz’ nem volt senki,
aki segítsen,
azóta bőrömön érzem:
nagyot eshet, ki
túl magasra mászik,
aztán egyik nap,
mint a másik,
ólom álom húz a mélybe;
hirtelen egy éve már
– nem tudom, sok? kevés? –
hogy békét nem adtál
– ér ennyit az egész? –
ne menekülj! nem érdemes,
mikor nem hallasz semmi mást,
csak a belülről jövő, mély,
soha el nem múló sikoltást;
szép lenne elszakadni mindentől,
te is tudod, az ember mindent öl,
csatornában fekszünk,
s csak kevesen tekintünk az égre
– ólom álom húz a mélybe –
s magunkba elmerülve,
elmerülve bennem,
ismert ismeretlenben
bár halványan él még az emlék,
a béke halvány lángját őrzöm,
lelkem a kulcs, testem a börtön.

A megváltót magadban keresd,
másra hiába szemed se vesd!